Volt egyszer egy fiú és egy lány, kik boldogok voltak nagyon,
szerették egymást, kézen fogva sétáltak a napon.
Sokszor elképzelték mi lesz ha felnőnek, soha nem válnak el,
örökre együtt lesznek.
Szerelmük olyan volt, mint egy csodaszép mese, mindenük megvolt ami csak kellett az életbe.
Történt egyszer, hogy a fiú kapott egy levelet, harcolni hívták, el innen nagyon messze.
A fiú nem akarta itt hagyni az egész életét,
de elhatározta hogy harcolni fog a hazáért s szerelméért.
Mikor a lány ezt megtudta, sírt s zokogott, féltette a fiút, nagyon szomorú volt.
Eljött a nap, mikor a fiúnak mennie kellett, mindenkit itt kellett hagynia kit kedvelt s szeretett.
Elbúcsúzott tőlük, míg a lányhoz ért, gyengéden átölte, s suttogva csókot kért. Kint ültek a csillagok előtt előző este, s választottak egyet, mely a legfényesebb.
Így szólt a fiú: Ha látod, hogy e csillag lehullik, tudd hogy én már nem létezem! A lány megint csak sírt, könny csillogott gyönyörű szemeiben. Mikor aztán a fiú a háborúba odaért, harcolt, s ezt csak egyedül a szerelméért. Mindig ott lebegett előtte a lány meseszép arca, a gyönyörű szép szeme, s csillogó ajka. Lement a nap, majd feljött a hold, a fiú még mindig csak harcolt és harcolt.
Belenyilallt valami fájdalom, elsötétült minden, érezte hogy vége most már, már fájdalmat sem érzett. Látta magát ahogy fekszik a sötét ég alatt, a lányra gondolt s közben mosolygott arca. Lepergett előtte az egész élete, mikor még boldog volt, mikor a lányt érintette. Közben a lány otthon ült az ablakban, s folyamatosan csak azt az egy csillagot bámulta. Látta amint lehullik szikrázva, érezte szívében az égető fájdalmat. Tudta, hogy a fiú már nem létezik többé, elővett egy kést, s karcolgatta a kezét. Először csak karcolgatta, majd mélyen belevágta, előtte is lepergett minden, az öröm s bánat. Végül mindketten felértek az égbe, s ott folytatták együtt a csodaszép életet. Tán még most is ott vannak az égben, s együtt élnek majd örökre a szerelemben.